Nagy Imre a bíróság előtt mondja beszédét az utolsó szó jogán a halálos ítélet kihirdetése után

  Az '56-os forradalom kapcsán Nagy Imréről írok. Ő, mint a Rákosi rendszer egyik befolyásos politikusa, pártembere, hívő kommunista, a padláslesöprések irányítója, sőt egy vad konteo szerint az orosz cári család kivégzésének tevékeny résztvevője is volt. Minden adott tehát, hogy a neve a magyar történelem szemétdombján végezze, mondjuk Gerő Ernőé mellett.

Úgyhogy jobboldali körökben nem is szeretik, amit csak megerősít, hogy a baloldal  a forradalomra való emlékezés apropóján folyton nála köt ki. Kérdéses, hogy az inernacionalista kommunistát, a köpönyegfordítót, vagy a szabad Magyarország mártír miniszterelnökét tisztelik benne.

 Ami miatt mégis a blog tematikáját követve itt pozitív a végső megítélése, annak oka, hogy amikor választani kellett a nemzet függetlensége, vagy a baloldali internacionalizmus között, akkor ő az előbbi mellé állt. Hiszen hogyan lehetne szabadság, ha a nemzet szabadsága elvész? Avagy ironikusan, hogyan lehetséges a szocialista szabadság, ha afelett idegen zsarnokság uralkodik? Nem biztos, hogy jól követem egy kommunista gondolkodásmódját, de Nagy Imre, mikor az ország háborús krízis közepette állt és az említett kérdések élesben, nem fotelfilozófiai szinten merültek fel, akkor ő a nemzeti oldalra állt és a halála árán sem mozdult onnan.

 Ma Európa nyugati részén egy felmérés szerint a polgárok kétharmada nem harcolna a hazájáért. Feltehetőleg még kevesebben halnának meg érte. Nagy Imre, egy kommunista, bátrabb és elkötelezettebb volt akkor a hazája szabadságáért, mint a mai liberális nyugat nagyobbik része.