Úgy tűnik, ez egyszerűen benne volt a levegőben. Miután nemrég két K-pop témájú bejegyzéssel készültem a blogra, hirtelen robbanás rázta meg az internetet — bár nem miattam, hanem egy váratlan sikersztori miatt:
egy arányaiban kisebb költségvetésű, Netflixre készült animációs filmről van szó, amelynek címe: K-pop démonvadászok.
A valószínűsége annak, hogy teljesen spontán módon több, egymástól független, korábban apolitikus vagy óvatos zenész egy hónapon belül egyszerre kezd kormánykritikus nyilatkozatokat tenni — miközben nem konkrét ügyekről beszélnek, csak „érzetekről”, „rendszerszintű problémákról”, „lefojtott hangulatokról” — statisztikailag és pszichológiailag is nagyon alacsony.
Ez a minta túl koherens, túl közel esik időben, és túl hasonló szóhasználatot alkalmaz, hogy teljesen véletlennek lehessen tekinteni.
A történelem során újra meg újra visszatér a gondolat: egy szűk elit uralja a világot. Van, aki ezt bizonyítottnak látja, mások összeesküvésnek. Hol húzódik a határ?
Egyszerű világkép: ha „ők” irányítanak, akkor minden érthető.
Ellenségkép: legyen az bankár, párttitkár, titkos társaság vagy techmilliárdos.
Felelősség-áthelyezés: ha minden a háttérhatalom műve, nem az én döntéseimen múlik.
Történelmi előképek: sokszor tényleg kevés ember döntött sok mindenről – lásd Mediciek, Fuggerek, Politbüro, CIA, Bilderberg stb.
Tegyük fel, hogy semmit nem tudunk arról, hogy ez halandzsa – tehát mint egy ismeretlen nyelvű szöveget, fonetikusan próbáljuk értelmezni, mintha valódi nyelven íródott volna, akár egy ismeretlen törzsi, ázsiai vagy fantasy nyelven.
Íme a szöveg:
"Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei! Mha nahno mha nah rikho! Ihni Kohei!"
"És ha meghalnék, akkor is Főnix módjára feltámadok és szellemem fogja vezetni az ellenzéket." Gyurcsány Ferenc a 2022-es választások után
A 21. századi Európa egy olyan paradox helyzetben van, amelyben demokráciát hirdet, de egyre kevésbé gyakorolja azt. A választott vezetők, a szabadságra épülő intézmények és a részvétel látszata mögött három egymásra épülő, egymást erősítő folyamat bontja le a közösségi önrendelkezést.
Veselkedjünk neki megint a rettegett listázásnak, mert csaknem lehet nekimenni a választási kampánynak, ha nem ismerjük a valódi ellenfeleket. Tudni kell kik nyomkodják a kombókat a kontrolleren, amivel mozgatják a bábot! Még akkor is, ha a legfelsőbb bábmesterek személye és céljai ismertek.
Ha van valami, amit a magyar nyilvánosság az elmúlt másfél évtizedben megtanulhatott, az az, hogy a „független szakértő” nem független, legfeljebb nem vállalja nyíltan, kinek a pártján áll. A politikában ezt a szerepet Török Gábor töltötte be éveken át: úgy tett, mintha kívülálló lenne, miközben mindig pontosan tudni lehetett, kinek az érdekei szerint fogalmaz. A külpolitikában ugyanezt a szerepet játssza Rácz András.
Iain M. Banks Kultúra univerzuma sokak számára a sci-fi egyik csúcsteljesítménye: egy elképzelt jövő, ahol megszűnt a szegénység, az elnyomás, a háború és még maga a halál is. Egy világ, ahol az emberek szabadon választják meg a nemüket, testüket, lakhelyüket, életformájukat – vagy akár azt, hogy egyáltalán emberek akarnak-e maradni. Mindez mesterséges intelligenciák bölcs és megengedő uralma alatt. De ahogy mélyebben olvassuk a sorozatot, egyre kevésbé érezzük, hogy Banks valóban ezt a világot akarja példaként elénk állítani.
Inkább mintha egy stressztesztet hajtana végre: mi történik, ha minden progresszív eszme győz, és mégsem lesz tőle boldogabb az emberiség?