Veselkedjünk neki megint a rettegett listázásnak, mert csaknem lehet nekimenni a választási kampánynak, ha nem ismerjük a valódi ellenfeleket. Tudni kell kik nyomkodják a kombókat a kontrolleren, amivel mozgatják a bábot! Még akkor is, ha a legfelsőbb bábmesterek személye és céljai ismertek. 

 Ha van valami, amit a magyar nyilvánosság az elmúlt másfél évtizedben megtanulhatott, az az, hogy a „független szakértő” nem független, legfeljebb nem vállalja nyíltan, kinek a pártján áll. A politikában ezt a szerepet Török Gábor töltötte be éveken át: úgy tett, mintha kívülálló lenne, miközben mindig pontosan tudni lehetett, kinek az érdekei szerint fogalmaz. A külpolitikában ugyanezt a szerepet játssza Rácz András.

 Iain M. Banks Kultúra univerzuma sokak számára a sci-fi egyik csúcsteljesítménye: egy elképzelt jövő, ahol megszűnt a szegénység, az elnyomás, a háború és még maga a halál is. Egy világ, ahol az emberek szabadon választják meg a nemüket, testüket, lakhelyüket, életformájukat – vagy akár azt, hogy egyáltalán emberek akarnak-e maradni. Mindez mesterséges intelligenciák bölcs és megengedő uralma alatt. De ahogy mélyebben olvassuk a sorozatot, egyre kevésbé érezzük, hogy Banks valóban ezt a világot akarja példaként elénk állítani.

Inkább mintha egy stressztesztet hajtana végre: mi történik, ha minden progresszív eszme győz, és mégsem lesz tőle boldogabb az emberiség?

Lassan, fokozatosan, ügyesen. Nem robbantják ránk az ajtót – inkább halkan bezárják mögöttünk.
A víz meleg, de még elviselhető.
A béka (mi) pedig nem ugrik ki.
Ez a 21. századi Európa útja a háborúba.

Egy látványos, minden eddiginél konfrontatívabb ellenzéki stílus jelent meg a magyar politikai térfélen. De vajon ki találta ki? Egy ilyen politikai habitus nem spontán formálódik – valaki tudatosan építi fel a karaktert, az üzeneteket, a reakciókat, és az időzítést. Ideje szembenézni a kérdéssel: ki állhat Magyar Péter politikai stratégiája mögött?

vagy: A szélcsatorna forradalma a Kárpát-medencében

A magyar politikai élet tele van visszatérő archetípusokkal: a szent, a bolond, a vezér, a mártír, a hülyegyerek, és néha – nagyritkán – felbukkan a léghajlító. Ő az, aki nem vágja át a gordiuszi csomót, hanem belefúj egyet, és aztán nézi, ahogy mások megpróbálják kibogozni. És most itt van Magyar Péter, a magyar közélet legújabb szélmestere, aki saját bevallása szerint sem politikus akart lenni – csak miniszterelnök.

Így álmodik Budapestről egy elektronikus bárány

A világ elitjében élünk – de mi hiányzik még, és kinek a dolga lenne?

A belvárosi életet sokan tragédiaként élik meg. Halljuk őket kávézók előtt, a fonódón, vagy online: "élhetetlen a város", "elviselhetetlen a kosz", "ez már nem Európa". Miközben valójában Budapest belső kerületeiben lakni a világ városi lakosságának felső 5%-ába tartozó élethelyzet.

Azahriah nevét ma már nehéz kikerülni Magyarországon. A YouTube-ról induló énekes–dalszerző néhány év alatt stadionokat tölt meg, miközben zenéjét nem klasszikus értelemben vett művészi mélység vagy technikai bravúr jellemzi, hanem valami egészen más: az érzelmi azonosulásra építő életérzés. Ez az a szentimentális, vágyakozó, önsajnáló hangulat, amit Zámbó Jimmy a 90-es években egyszer már sikerre vitt — most pedig Azahriah új köntösben, új generációnak adja el ugyanezt a lelki állapotot.

 Ahogy eljön a nyár, úgy tűnik fel újra a szivárványzászló is a főváros utcáin. Érkezik a Pride – a jogegyenlőség, az önkifejezés és a tolerancia ünnepe. Legalábbis a hivatalos kommunikáció szerint.
De ha a járókelő a belvárosban sétál, vagy ha valaki a gyermekével fagylaltozik egy nyári szombaton, könnyen felmerülhet benne egy sokkal nyersebb kérdés:

Mi köze van ennek a latexbe öltözött, félmeztelen, pórázon vezetett férfinak az emberi jogokhoz?