Pár hónapja volt egy film, mely a liberális kritikusok nemtettszését váltotta ki, mégpedig a Garry Oldman főszereplésével készült és Winston Churchill történelmet meghatározó döntéseit mutatja be két híres beszéde közötti rövid időben. Az ellenérzés oka talán az a szerencsétlen párhuzam, a brexitelő britek és Európa, valamint a náci Európa és az ellenálló britek között lenne. Azonban van más taulság a történetben.

 A 'főhős' előélete magával hozta a vele szembeni előítéleteket. Leginkább a Gallipolinál történt katasztrófális hadműveletek és az aranystandard újbóli bevezetésének is köszönhető gazdasági válság írhatóak a számlájára. Életének rövid összaefoglalója alapján egy tehetséges, nagyravágyó, nyughatatlan ember körvonalazódik ki. Nézeteit változatatgatta, ahogyan a pártjait is. Konzervatív és baloldali, vagy liberális oldalról is elfogadhatatlan a személyisége, mégis hősként maradt meg az emlékezetben, mivel amikor a legfontosabb volt, akkor rendíthetetlen maradt.

 Persze nem a film értékei, köztük Goldman zseniális átalakulása miatt kerül említésre blogban. A cselekményt megelőző európai események vezettek a legsötétebb órához, mégpedig a szlengben punciliberalizmusnak nevezett gyáva, megalkuvó hozzáállás miatt. Hitler a csalhatatlanság  glóriáját köszönhette annak, hogy a nyugati liberális politika újra és újra meghátrált, vagyis inkább aszisztált azokhoz a lépésekhez, melyek a második világháborúhoz vezettek. Csak emlékeztetőül, a rajnai demilitarizált övezetbe való bevonulás, felfegyverkezés, Anschluss, Csehszlovákia feldarabolása.

 Ez utóbbi már csak azért is baklövés volt nyugati szempontból, mert hamarosan az első osztályú cseh tankok már Lengyelország lerohanásakor segítették elő a keleti irányú mélyebb területszerzést. Ez a müncheni egyezmény talán a legirritálóbb Neville Chamberlain döntései közül. Annyira nem értette Hitlert, hogy Angliába érkezve a reptéren az egyezményt lobogtatva kijelentette: "Németország és Anglia között nem kerülhet sor soha többé háborúra".  Ő a punciliberalizmus maximus megtestesítője, aki csak Franciaország megtámadása elött volt hajlandó lemondani, nem mellesleg a norvégiai kudarc miatt. De még ez után is a békekötés lehetőségét kereste a náci Németországgal. Sőt, még Churchill megbuktatása is szóba jött a németekkel való megegyezés hátráltatása miatt. Ez liberális nézőpontból az ország megmentése lett volna a háború poklától.

 El lehet képzelni ez mit vont volna maga után! A németek minden erejükkel az oroszok ellen indulhattak volna, az afrikai hadszíntér sem vont volna el erőket, valamint a szövetséges bombatámadások sem fenyegették volna a német gyártókapacitást. De az oroszoknak küldött támogatás sem lett volna, ami sokat jelentett a Sztálin ostobasága miatt veszélybe került Szovjetuniónak. Feltehetően az oroszok még így is megállították volna a német csapatokat, hogy utána egész Európát kommunista befolyás alá vonják. A csillagháborús fegyverversenyben győztes amerika nagyban tudott támaszkodni európai szövetségeseire, nos ha ez a támogatás nincs a szovjet uralom miatt, akkor még mindig a szocializmusban kínlódhatnánk.

 Ezt a borús jövőt akadályozta meg Churchill úgy, hogy két beszédében maga mellé állította és felkészítette a brit közvéleményt a németek elleni végső ellenállásra. "Nem ígérhetek mást csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket!" "Hadba szállunk földön, vizen, levegőben, minden erőnkkel." És tényleg kimentette a brit expedíciós sereg nagyrészét Franciaországból és egyedül harcolva a németek ellen kitartottak az angliai csatában, megkadályozva az inváziót.

 Lehet mondani, hogy a liberális demokrácia a legnagyszerűbb államforma, de ha veszély esetén képtelen megvédenie magát önmaga miatt, akkor a nagyszerűség csak múló illúzió, amiből elnyomás valóságára jön a keserű ébredés. Nem lehet mindent harc nélkül elérni, nem lehet mindennel szemben engedékenynek lenni, főleg nem a demokráciát fenyegető támadásokkal szemben.

 Emiatt lehetséges, hogy a demokratikus népakaratot megtaposó betelepítésekből válság lett és a migránsokat támogató erőket, melyek mögött gazdag multicégek állnak, egy kis tízmilliós ország miniszterelnöke egymaga legyőzze. Így járnak a punciliberálisok, amikor a demokrácia ellen fordulnak. A multinacionális cégek meg nézhetnek más, őket képviselő politikai erő után, mivel a liberálisok, ahogyan saját magukat, úgy az őket támogató nemzetközi tőkét sem tudják megfelelően képviselni. Pillanatnyilag ott tartanak, hogy amerikaiaktól kérnek segítséget Európa népei ellen. Persze ez a zsargonjukban Orbán féle szörnyűséges nacionalizmus megfékezése, de a valóságban az európai népakarat ellen hívják azokat, akik feltehetően a betelepítések egyik kiagyalói voltak a német cégek mellett. A következő európai választások meg fogják mutatni, hogy az európai polgárok démonként, vagy megmentőként tekintenek Orbán Viktorra.

 A Sargentini jelentés a szélsőbal és a német konzervatívok támogatásával lett elfogadva. Mindenki azt várta, hogy az európai polgárok szemében Orbán ellenszenvessé válik, meggyengül támogatottsága. Feltehetően nyugaton már nem dőlnek be egy ilyen trükknek, jól ismerik a liberálisaikat. Mivel két napon belül a Néppárt már a szankciók helyett a párbeszédet kezdte el emlegetni és a Fidesz kirúgása a Néppártból bizonytalan időre el lett halasztva, valamint Kurz osztrák kancellár is visszakozott egy elítélő kijelentésétől, sőt Svédországban felvetődött a lehetősége a tárgyalásoknak a bevándorlásellenes demokratákkal a kormányalakításról, ezért lehet arra gyanakodni, az európai emberek egyáltalán nem tettek le arról, hogy a bevándorlást segítő pártok ellen szvazzanak. Mondani sem kell, egy ilyen fejlemény, az európai betelepítések legfőbb támogatóját, Angela Merkelt igen kellemetlenül érintené, könnyen a lemondásához vezethet, hiszen a társadalmi támogatottsága már amúgy sincsen meg. Addig is helyette a már eleve támogatottsági deficittel rendelkező Macron megy a frontvonalra 'Orbán ellen', mondhatni ő már sokat nem tud bukni.

 Utószóként toldom be, hogy lehetne egy másik filmet is csinálni, méghozzá Hitler hatalomra jutásáról. Abban a maga gyönyörűségében lehetne bemutatni, hogy a szerencsétlen demokraták hogyan halmoznak hibát hibára, míg a racionális Hitler hogyan készíti elő lépésről lépésre a hatalom megragadását. A nyugati politikai baloldal még mindig nem tanulta meg a leckét, nem elég jót akarni, tényleges támogatottság kell hozzá és meg is kell tenni amire a szavazók felhatalmaznak!