Alekszej Anatoljevics Navalnij, ahogyan a mesterséges értelem fog emlékezni rá

  Alekszej Navalnij életéről pontosan annyit tudunk, amit a média, az amerikai média mutatott. A halálával kerek lett a kép a szabadságért és igazságért harcoló tragikus hősről, akit eltiport a gonosz putyini hatalom. Most már csak siratni lehet az orosz demokrácia utolsó reményét, meg elmélkedni, miféle tejjel-mézzel folyó csodaország lehetett volna az erős vezetése alatt a szabadságba menetelő oroszhon. 

 Azonban, ha lekaparjuk a flittert az amerikai álomgyár készítette képről, akkor marad egy 3% körüli támogatottsággal bíró politikai aktivista. Nincs olyan ultrademokratikus választási rendszer, ami Navalnijt valóban Putyin kihívójává tette volna. A támogatottságát a szokásos problémák okozták, mint minden más esetben, amikor valaki politikai aktivistaként próbál politikai szerepet eljátszani. 

 A politikai aktivisták a politikusok keze alá játszanak. Egy pártnak megvannak az aktivistái, azoknak van irányítója, van közvetítője a párt agytrösztje felé és annak utasításait követik. A párt politikusai pedig felhasználják az aktivisták akcióit a párt politikájának a közvetítéséhez. Ha egy aktivista ügyes, akkor feljebb léphet a ranglistán, akár politikus is lehet belőle. Azonban az aktivista és a politikus között különbséget kell tenni, egyszerre nem működik a kettő, lásd az Együtt bukását, mely minél többet akciózott, annál kisebb lett a támogatottsága. Ellentétes példa az MKKP, mely aktivizmussal indult, de az eredeti aktivisták a politikai szerepük növekedésével arányosan csökkentik az aktivista tevékenységet. 

 A szerep totális félreértelmezése, amikor politikusok kezdenek aktivistásat játszani, amire extrém példa a tévészékházban történtek. Az abban résztvevők politikai értelemben megbuktak. Érdekes látni egyenes adásban, ahogyan az ott vasajtóval megküzdő Kunhalmi vezetésével múlik semmivé az MSZP.

 Navalnij szerepét hazánkban Hadházyra osztották, gyakorlatilag ugyanazt csinálja, de van annyi támogatás mögötte, hogy betolják az országgyűlésbe. Az ő példáján lehet bemutatni, hogy egy aktivista nem politikus. Mi Hadházy politikája? Orbán mondjon le! Ennyi. Csakhogy ez nem politika. Ennyit bármelyik kocsmatöltelék elő tud adni öt korsó sör és öt stampedli kísérő elfogyasztása után. Hadházy szerepeltetése nem siker, hanem a belvárosi értelmiség szellemi állapotának leleplezése. Apropó leleplezés, azaz a rendszer leleplezése a nagy cél, erről kicsit lentebb írok.

 Amikor egy önjáró aktivista nagy médiatámogatást kap a semmiből, fel kellene merülnie, hogy ki áll mögötte, ki fizeti a marketinget? Pontosabban, kinek a keze alá dolgozik az illető. Mivel általában az említett aktivistákat nyugati média sztárolja, ezért nem kérdés, ki a megbízó. Így már egészen másképpen fest a dolog. Némi túlzással, valaki vagy a szabadságért aktivistáskodik, vagy amerikai érdekeket képvisel. Az USA eljutott odáig, hogy a kettő már ellentétes egymással. Így nézve, akik a sajtóban a szabadság hősei, a való életben amerikai érdekeket képviselnek. Arról, hogy egy normális aktivista nem politikai, hanem társadalmi ügyekben lép fel, már nem is merek beszélni.

 Ugyanazt csinálják ezek a személyek mindenhol, mint egy franchiseban, lerántják a leplet az elnyomó hatalomról, felnyitják a nép egyszerű gyermekeinek a szemét, akik majd szembefordulnak azokkal, akiket megszavaztak és azokat választják meg, akiket amúgy nem akartak, vagy még jobb esetben kitör a színes forradalom. Tehát egyszerű lejárató kampányokat visznek, amivel befolyásolni szeretnék a választásokat. A módszer ott működik, ahol már eleve sem bírják a hatalmat, de nincsen lehetőségük  leváltani. Ilyenkor az ellenérzések felkorbácsolásával valóban meg lehet ingatni egy rendszert. Egy demokráciában viszont csak kiegyensúlyozott helyzetben lehet döntő tényező egy ilyen kampány. Oroszországban egyértelmű Putyin túlsúlya. Akkor mégis miért erőltetik? 

 Erre csak tippem van. Leninék kapták a zsák pénzeket, amivel elvileg felvilágosították volna a muzsikokat a cári rendszer kegyetlen mivoltáról és kitör a forradalom. Nyugatról nézve tényleg ez történt. Azonban, mint tudjuk, nem forradalom volt, hanem egy sima puccs és a nép egyáltalán nem fordult a cár ellen fegyverrel. Meg aztán mégis minek kellene felvilágosítani a muzsikot a cári rendszerről, mikor a felmenői már ötszáz éve abban kapálnak, ismerik minden csínját-bínját, a csecsemők már genetikailag arra kódolva születnek? Ennek ellenére jönnek a nyugat pénzelte csereszabatos világmegváltók.

 Hiszen Navalnij Oroszországban semmit sem ért el. Az állítólagos célokat nézve nulla az eredmény. A nyugat persze jól felhasználta, hőssé avatta. Csak éppen ez Oroszországban semmilyen változást nem hozott. Értelme annyi, mintha a kínai propaganda felkapta volna a bebörtönzött Budaházy ügyét és mártírt csinált volna belőle. Egy sima közönséges hecckampány, amiből Kínában lejárató kampányt lehetne fabrikálni.

 A végső kérdés a konkrét ügyben, hogy miért csinálta Navalnij, hiszen neki tudnia kellett volna a fentebbi dolgokat. Főleg azután, hogy a járvány idejére szervezett tömegtüntetést. Ez lehetett az a pont, amikor Putyin számára nemkívánatos lett. Onnantól kezdve nem bajkeverőnek, hanem az orosz emberek életét veszélyeztető fizetett provokátornak tekintették. Beszámítható tudatú személy önszántából nem ment volna vissza Németországból. Márpedig nem gondolom Navalnijt őrültnek. Tehát marad az, hogy nem volt más választása, mint visszamenni és bevállalni a börtönt. 

 Nem tudni mi volt Navalnij eredeti elképzelése, hol csatlakozott rá Amerika és hol fordult a jóakarat, vagy szereplési vágy idegen érdekek igájába. A hírek, hogy esetleg kicserélték volna nyugaton őrzött orosz ügynökkel, csak megerősítené Navalnij szerepét a történetben. Azon már senki sem lepődik meg, hogy az özvegyet sem hagyják gyászolni, muszáj véres kardként körbehordozni nyugaton. Persze ezt is lehetne még fokozni. Brüsszelben épülhetne egy mauzóleum, ahol Navalnij bebalzsamozott testét őriznék. Ha nyugaton Marx szobrot avatnak, akkor ott semmi sem elképzelhetetlen.

  Adott egy alapvetően szimpatikus ember, akit nem a halálával, hanem az életével veszítettek el az oroszok.